Az emberek, akiket nem ismerünk igazán

Leült ema földre, és lapról lapra haladtam. Egyre nehezebben kaptam levegőt. Ezek nem képek voltak. Ezek érzések voltak. El nem mondott mondatok. Elfojtott sikolyok és csendes remények.

Új perspektíva

– Tehetséges vagy. Nagyon. Lesütötte a szemét. Mintha nem lenne hozzászokva ehhez a mondathoz. Amikor felajánlottam a segítségem, sírt. Nem hangosan, nem drámaian. Csak potyogtak a könnyei, mintha évek óta gyűltek volna.

– Megígérem, nem pazarolom el – mondta remegő hangon. – Nem is ezért teszem – válaszoltam. – Hanem mert emlékeztettél valamire, amit majdnem elfelejtettem. Azóta másképp telnek a napjaim. Nem lettem

Kömás ember egyik napról

a másikra. De valami megmozdult bennem.

És egy dolgot biztosan tudok: Soha többé nem nézek úgy azokra az emberekre, akik csendben végzik a dolgukat körülöttünk. Mert lehet, hogy épp ők hordozzáka legnagyobb, legfényesebb világokat magukban. Csak ritkán kérdezi meg bárki, hogy megmutatnák-e.

A többi a következő oldalon található

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *