Leült ema földre, és lapról lapra haladtam. Egyre nehezebben kaptam levegőt. Ezek nem képek voltak. Ezek érzések voltak. El nem mondott mondatok. Elfojtott sikolyok és csendes remények.
Új perspektíva
– Tehetséges vagy. Nagyon. Lesütötte a szemét. Mintha nem lenne hozzászokva ehhez a mondathoz. Amikor felajánlottam a segítségem, sírt. Nem hangosan, nem drámaian. Csak potyogtak a könnyei, mintha évek óta gyűltek volna.
– Megígérem, nem pazarolom el – mondta remegő hangon. – Nem is ezért teszem – válaszoltam. – Hanem mert emlékeztettél valamire, amit majdnem elfelejtettem. Azóta másképp telnek a napjaim. Nem lettem
Kömás ember egyik napról
a másikra. De valami megmozdult bennem.
És egy dolgot biztosan tudok: Soha többé nem nézek úgy azokra az emberekre, akik csendben végzik a dolgukat körülöttünk. Mert lehet, hogy épp ők hordozzáka legnagyobb, legfényesebb világokat magukban. Csak ritkán kérdezi meg bárki, hogy megmutatnák-e.
A többi a következő oldalon található